A felnőtt-személyiség életvezetési
paraméterei
Az érett, felnőtt személyiség mentálpedagógiai modellje
- Tudok kudarcot tűrni, hiányt/nélkülözést/szenvedést elviselni.
- Elfogadom külső és belső korlátaimat, és becsülöm értékeimet, valamint a körülményeim adta lehetőségeket.
- Alapközérzetem viszonylag és általában jó,stabil.
- Átélem, hogy dolgom, teendőm van a világban.
- Semmi sem fontos számomra mindenek felett.
- Nem gond megpihennem, ellazulnom, olykor semmit sem csinálnom.
- Nem tapadok az úgymond, könnyen elérhető kellemes ingerekhez, illetve nem feledkezem meg miattuk kötelességeimről és nem kockáztatom értük az egészségemet (ha mégis, akkor a következményekkel számolok és eltudom viselni azokat).
- Állandó haragot senkivel szemben sem táplálok (legfeljebb „indokoltat" és tartóst, erről azonban tudok, s képes vagyok alig kimutatni).
- Alapállásommá vált, hogy (legalábbis kívülről nézve) ne válaszoljak minden külső történésre, mert tisztában vagyok azzal, hogy egyrészt nem az érzéseimért, csupán a tetteimért felelek, másrészt hogy élményeimet, a dolgok-események megélését magam teremtem magamnak.
- Kapcsolataimban (de pillanatnyi reagálásaimban is!) inkább tartózkodó, mint követelődző vagyok.
- Nem magyarázom vagy indoklom a külvilágnak cselekedeteimet és érzéseimet (mielőtt tennék és éreznék), hanem teszek és érzek - és utólag sem magyarázkodom.
- Tisztelem a másik ember véleményét és érzését még akkor is, ha az engem érint és nekem nem tetsző.
- Megbékéltem azzal, hogy nem mindenki kíváncsi rám.
- Nem kínoz kibírhatatlan féltékenység.
- Nem kérdés számomra, hogy ki vagyok; nem szégyellem a múltamat, származásomat, szüleimet stb. (másként fogalmazva: örülök, hogy létezem s elfogadom mindazt, amit megéltem-átéltem).
- Tudok aktuálisan szégyenkezni, viszont a konkrét szégyenérzés feloldását nem másoktól, hanem önmagamtól várom.
- Elfogadom magam annak és olyannak, aki és amilyen vagyok, de egy pillanatra se felejtem el, hogy ki és milyen leszek (lehetek).
- Átérzem, de legalábbis el tudom képzelni bárki embertársam gondjátbaját és örömét, ám az ilyesmihez képes vagyok neutrális regisztrátorként is viszonyulni (csupán nyugtázva a vonatkozó megélésemet).
- Szinte bárki bárhogy szólhat hozzám, nem ragadtatom el magam s nem rendülök meg tőle érzelmileg („összeomlás" értelmében).
- Pánik nélkül fogadom az elhagyás élményeit (bárhol és bármennyire váratlanul érjenek is ezek).
- A szeretetet és a szerelmet (és minden személyes kötődésemet) már úgy élem meg, hogy nem „könyvelek" s nem ijedek meg attól, hogy valaki pont engem szeret (vagy éppen nem szeret), mind e közben pedig ugyanannyira természetes számomra adni, mint kapni.
- Nem csimpaszkodom senkibe (nincsenek már az életemben sem ún. „néni-nők" és „bácsi-férfiak", sem pótanyukák és pótapukák).
- Senkinek és semminek a hatalma nem hat rám már bénítóan, s nem érzek automatikus késztetést, hogy harcba szálljak a különféle tekintélyekkel (és nem ütközöm, nem „lövök csípőből", amikor más kérdőjelezi támadja az én „tekintélyemet).
- Akkor is jól érzem magam, ha az örömömről kizárólag én tudok.
- Mindenféle önpusztítást, kóros-káros szenvedélyfüggést és/vagy viselkedéskényszert alapvetően idegennek érzek (illetve ezek számom¬ra valamiképpen terhesek).
Forrás: Fekete György - Varga Domokos: BEVEZETÉS A MENTÁLPEDAGÓGIÁBA http://mek.oszk.hu/10100/10152/10152.pdf