Az egyetemisták kiszolgáltatottsága
Mire hívják fel a figyelmet a vizsgaidőszak alatt öngyilkosságba menekülő fiatalok?
Amikor a gyerekek bekerülnek az egyetemekre az önállóság kecsegtető, egészen addig, amíg a fiatalok nem kerülnek szembe az első kudarccal.
Ilyen esetben eddig a család védőburkában vigaszra leltek és valaki megmutatta a kiutat. Az egyetemi lét teljesen eltér a középiskolától, hiszen itt a több száz fős előadókban, a több száz fős karokon teljesen személytelenül bánnak velük, gyakorlatilag nem jelentenek többet egy neptun-kódnál.
Gyakran tapasztaltam (a lányom már diplomás) s tapasztalom a fiam révén, hogy a fiatalok kiszolgáltatottá válnak. Nincs kétirányú kommunikáció, nem kapnak objektív visszajelzést a munkájukról. Friss példa a legutóbbi félévben, hogy egyetlen egy tanár mutatta meg a vizsgadolgozatot, hiába kérte a fiam mindegyiktől, válaszra sem méltatták. (Nem is tudjuk, hogy valóban kijavították-e a vizsgadolgozatot, vagy csak beírnak, egy biztos elég lesz jegyet.)
És itt jön be a szülő, család, támogatói körök szerepe, mert bár lehet, hogy mindent megtett a fiatalka, nem rajta múlik a jó jegy. Nagyon fontos látnunk, hogy lelkiismeretes tanulás esetén sem tudják a teljesítményüket követni.
(Konkrét eset: az egyik tanár egy anyagrészre azt mondta, nem kell megtanulni, mert nem kérdezik. S beletettek a vizsgadolgozatba.)
Vegyük észre, hogy ilyenkor nem csak a katedrán álló tekintélyben, hanem önmagában is csalódik a hallgató. Az eddig jó tanuló gyerekből bukott diák válhat igazságtalanul önhibáján kívül. Elbizonytalanodnak a saját értékeiket illetően. A hallgatók magukra maradnak a kétségeikkel, a tehetetlenségükkel, s csak a közönyt érzékelik.
Ahogy a fiam megjegyezte: egy, rossz jegy is visszautasítottság.
Ez kulcsa annak, hogy miért juthatnak el ahhoz a pontig, hogy úgy erezhetik, hogy az életük múlhat a vizsgán. Ilyenkor a fiatalok lelke visszazuhanhat egy kezdeti „nem kellek, nem vagyok elég jó” érzésbe és elárasztja őket a félelem és a kilátástalanság.
Szomorú, hogy csak ilyenkor - vagy még ilyenkor sem- kapnak figyelmet az egyetem részéről.
A mindennapokban elfelejtik a tanárok – tisztelet a kivételnek-, hogy nemtörődömségükkel Életeket tehetnek tönkre.
És vajon eszébe jut-e valakinek, hogy átölelje a kétségbeesett fiatalt, mondaná neki, hogy,
nem vagy egyedül, gyere felhívjuk anyát, apát…